A TERMÉSZET VILÁGA

A jázminpakócának, ( Stevia rebaudiana ) 150 faja ismert, de mindössze kettő rendelkezik az édes ízért felelős diterpen-glikoziddal.A Dél-Amerikában honos cserje levelei, hajtásai 300!- szor több édes ízt tartalmaznak, mint a cukor. A cukorbetegek is nyugodtan fogyaszthatják. A Stevia rebaudiana évelő növény, magassága eléri az 1 métert. Japánban 1954 óta foglalkoznak a termesztésével, ott a cukortermelés 40%-át ez a növény adja. Több évtizedes használat alatt egyetlen mellékhatásos esetet sem jegyeztek fel. A szakirodalom szerint egyetlen jázminpakóca levéllel meg lehet édesíteni egy kanna teát.Az USA – valószínű a mesterséges édesítőszerek gyártóinak nyomására, hiszen óriási konkurenciáról van szó – 1991-ben betiltotta a Stevia bevitelét és árusítását, mondván, hogy nem bizonyított ártalmatlansága. Három évvel később engedett a szigorból, jóváhagyta a forgalmazását.

Nyár végén mintegy 150 grizzly indul az alaszkai Mc Neil folyóhoz. A medvék halászni mennek, hogy felhizlalják magukat télre az évnek ebben az időszakában a folyón fölúszó lazacokkal. A lazacok haladását a Mc Neil –zuhatag lelassítja, és itt naponta 30-40 medvét lehet látni, amint lazacokat fognak ki a folyóból, aztán megeszik azokat. De volt már olyan is, hogy egyszerre 70 medve verődött össze.Az állatok a zuhatag körül gyűlnek össze, egyesek a víz szélénél gubbasztanak, mások egyenese a folyó szélénél állnak vagy ülnek. A bocsok ritkán fognak valamit, csak futkároznak és hasasokat ugranak. A kifejlett medvék azonban sok halat zsákmányolnak, egy nőstény átlagban 34 kg lazacot fog naponta. Egy szezonban csak 250 embert engednek a területre. A kiválasztás sorshúzással történik.

A dombocskákat képező Raoulia faj az egyik leglátványosabb párnanövény. Hétköznapi neve növényi juh, mert csoportokba növő, fehér halmai úgy néznek ki, mint egy juhnyáj.A Raoulia nemzetségben 21 Új-Zélandon és Új-Guineában honos faj foglal helyet. A képen látható Raoulia exima hazája Új-Zéland Dél-szigetének köves hegyoldalai. Ez az egyik legnehezebben termeszthető alpesi faj. A növény rettenetesen lassan fejlődik, így egy 2méter átmérőjű példány rendkívül öreg lehet.A Raouliák nagyon népszerűek a szokatlan alpesi növényeket gyűjtők körében, pedig kerti tartásuk sok nehézséget tartogat.

Erre a ritka és szokatlan orchideára nagy veszélyt jelent a kereskedelmi célú gyűjtés. Az Andoktól s kolumbiai és az ecuadori hegyek nyugati vonulatáig előforduló Lepanthes calodictyon a egyik legkeresetebb orchidea A növény epifon, 750-1300m magasan élő fákon nő.Nagyra értékelik hosszú, karcsú szárain elhelyezkedő, feltűnő, lime- vagy smaragdzöld leveleit, melyeken barnásvörös minták hálózata látható. A levél felületén ülő élénkpiros vagy sárga, apró virágok mindössze 5 mm átmérőjűek. A faj levelei méretükben, színűkben és mintázatukban igen változatosak.

Ennek a kaktusznak mindössze egy aprócska terület a hazája Mexikó Durango tartományában, a Rio Nazas völgyének közelében, a Chihuahua-sivatag nyugati peremén. A 2000-es Vörös listán a súlyosan veszélyeztetett besorolást kapta. Habár gyűjtötték illegálisan is, mégsem ez jelentette a legnagyobb veszélyt a fajra. 1997-ben egy szokatlan fagy az egyik előfordulási helyén elpusztította a kaktuszok mintegy 95%-át. Úgy 500 példány élte túl a katasztrófát. Szerencsére könnyen gondozható növényről van szó, és már nagyban folyik a szaporítása. A kaktusz testét selymes szőrök fedik, virágai pedig káprázatosan szépek.

Az okapi félénk és rejtőzködő állat. Sokáig erdőlakó zebrának hitték. Később az állatok koponyájából sikerült megállapítani, hogy valójában inkább erdei zsiráfról van szó, mintsem erdei zebráról. Jelenleg is zsiráffélék családjába sorolják őket.Az okapi szőre rövid és fényes, a sötétebb részek mélyvörösnek, sötétbarnának, feketének tűnnek, attól függően, hogyan esik rá a fény. A pofájának középső részén fehér vagy krémszínű folt látható. Az okapi szarvai a zsiráféihoz hasonlóan bőrrel borított képződmények, némileg hátrahajlanak, hosszuk nem haladja meg a 15 centimétert.

Hosszú, feketés, fogásra alkalmas nyelvét a levelek, ágak köré kanyarítja, így húzza be őket a szájába.Tápláléka: gyümölcsök, hajtások, ágak és egyéb növényi részek. Mindkét nem megjelenése hasonló: hosszúkás fej és nyak, zebracsíkok a lábakon és a farrészen.Természetes környezete Közép-Afrika, legfőképpen a Kongó-medence sűrű esőerdői. 

A legnagyobb ismert broméliafaj a Puya raimondii sérülékeny növényként szerepel az 1997-es Vörös listán. A dél-amerikai Andok 4000 méteres vagy annál nagyobb magasságában fordul elő.

Az ismert broméliák közül ennek a fajnak van a legnagyobb virága, amely igazi látványosság. Füzére több mint nyolcezer apró, fehér virágból áll. Csupán egyszer virágzik, rendszerint három hónapon át, aztán elpusztul. A beporzását 17 kolibrifaj végzi. Nem hoz hajtásokat, csak magról szaporodik. A Puya raimondii világcsúcstartó: neki kell a leghosszabb idő ahhoz, hogy képessé váljon a virágzásra. A legenda szerint ez 150 év is lehet, de a legújabb adatok azt mutatják, hogy 80-100 év alatt érik teljesen kifejlett növénnyé.

Bár csak a 19. században fedezte fel Antonio Raimondii, ma a világ egyik legősibb növényének tartják. Gyakran „élő kövületként” emlegetik. Megkapó látványt nyújt akkor is, amikor nem virágzik. A tüskés rozetták sok madárfajnak adnak otthont.

Ez a gyümölcs méltán érdemelte ki a gyümölcsök Góliátja címet. Súlya ugyanis elérheti a 40 kilogrammot is. Hazája India és a maláj szigetvilág, de tulajdonképpen minden szubtrópusi éghajlatú országban megterem. A 20-25 méterre megnövő fa törzsén és ágain mint valami zsákok csüngenek a gyümölcsök. A fa a magvetést követő harmadik évben már terem. A gyümölcs érési folyamat 6-8 hónapig tart, közben héja keménnyé válik. A trópusi piacokon bozótvágó késsel darabolják fel. A gyümölcshús kissé rostos, sárga, hosszúkás gerezdjeit könnyen szét lehet választani. Először ropogós majd egyre puhábbá válik. Ha szétvágás után azonnal megkóstoljuk, finom, édes-savanykás ízű.  Egy idő után azonban az íz mellé kellemetlen szag is  társul.A gyümölcs gazdag vitaminokban. Magjait főzve és pirítva is fogyasztják. A jackfruit-fa kérgéből sárga festékanyagot állítanak elő.

A jánoskenyérfa az egyiptomi, majd a keresztény kultúrák kísérője volt. Elnevezése régi legendát idéz: Szent János a pusztában termésével tengette életét.Édeskés termését nem csak az emberek, de az állatok is szívesen fogyasztották. Még a századfordulón is híresek voltak a ciprusi jánoskenyerek. Olyan sok cukrot tartalmaztak, hogy a sajtolással kapott édes nedvet cukor és méz helyett ételek ízesítésére használták. Sűrű levével, a Kaftan-mézzel a különleges ciprusi borokat is édesítették. Sok apró, egyforma magját a középkori aranyművesek súly helyett használták. A jánoskenyér, a gyermekek csemegéje lassan feledésbe merül. Apáink dicséretét már alig-alig érdemelnék ki a hozzánk érkező kemény, alig édes termései.Szubtrópusi örökzöld fa. Kis-Ázsia, Szíria területein honos és vadon tenyészik a Földközi tenger vidékén. Napjainkban ezeken a helyeken él a legnagyobb mennyiségben.Terméseket csak teljesen éretten szedik. Éréskor a hüvelyek sötétbarnák, kemények, gyengén illatosak. Húsuk kellemesen édes. Természetes formájában, esetleg reszelve – a kemény magok eltávolítása után fogyasztható.Magjainak csíraszövetéből a cukorbetegeknek lisztet készítenek.A mediterrán vidékekről hazánkba jutó termések általában gyenge minőségűek, gyakran magról nőtt fákról származnak, nem nagyon hasonlítanak a régi idők sokat emlegetett jánoskenyereihez. Tápláló tulajdonsága mellett a szentjánoskenyérnek gyógyító hatása is van. Egyes vidékeken köhögés, rekedtség ellen gyógyszerként is fogyasztották.

  Él Ausztráliában egy teremtmény, melyet jogosan illet a minden emlősök legfurcsábbikának járó cím. Amikor az európaiak 1799-ben először bukkantak a nyomára, az állat meghatározására a bőrét küldték Angliába.  Az akkori tudósok nyomban hamisítványnak nyilvánították. Ez aligha meglepő, ha belegondolunk, hogy a kérdéses állatnak olyan csőre volt, mint egy kacsának, olyan bundája, mint egy emlősállatnak, a farka olyan volt, mint a hódé, és lábán úszóhártya is, karmok is voltak. Természetesen kacsacsőrű emlős volt ez a jószág, és olyannyira furcsa volt, hogy a kérdés, hogy az állatok világában vajon hol a helye, csaknem egy évszázadon át ejtette zavarba a tudósokat.Az állat közelebbi vizsgálata még tovább mélyítette a rejtélyt. Mert bár bundája van, ami az emlősök egyedi sajátossága, belső anatómiája olyan szaporodási rendszert sejtetett, amely inkább a madarakéhoz és a hüllőkhöz áll közelebb. Végül emlősnek nyilvánították.A kacsacsőrű emlős meglehetősen rejtőzködő kis állat, és szinte lehetetlen fogságban szaporítani. A nőstény, úgy tűnik, minden évben egy vízfolyás partfalában kiválaszt magának egy üreget. A fészeküregbe általában két tojást tojik, amelyet mintegy tíz napig úgy melenget, hogy testével köréjük gömbölyödik. A kikelt fiókák majdnem két hónapig a föld alatt maradnak, ahol anyjuk szoptatja őket.Az állat a hátsó lábának egyik sarkantyújában mérget tárol. Hosszú éveken át senki nem tudta mi célt is szolgál. De az tény, hogy csak a hímek rendelkeznek ilyen fegyverrel, és a méregmirigyek tavasszal megnagyobbodnak, ez arra utal, hogy a dolog a szaporodással függhet össze, ezzel riasztják el a vetélytársaikat.A felnőtt kacsacsőrű emlős kb. akkora, mit egy macska. Telhetetlen étvágya van: egyetlen éjszaka testtömegének egyharmadát is kitevő táplálékot fogyaszt el. Tegzes- és kérészlárvákra, apró édesvízi rákokra és egyéb gerinctelen élőlényekre vadászik, és erre épp úgy képes gyorsfolyású zúgókban, mint állóvizű pocsolyákban. Sárban és kövek alatt is megtalálja s táplálékot, mindezt pedig úgy, hogy amíg a víz alatt tartózkodik, szemét és fülét bezárja. Vajon hogyan képes akkor minderre?A megoldás kulcsa a kacsacsőr, amely puha, gumiszerű, és olyan bőr burkolja, amely sorokba rendeződve aprócska gödörkék százai találhatók. Ezeken érzékszervek vannak.Nemcsak az érintésre érzékeny szervek találhatók benne, hanem egy hatodik érzéké is: amikor valamilyen állat,mondjuk egy rákocska izmaival mozgást végez, kicsiny elektromos mezőket kelt, amelyeket a kacsacsőrű emlős csőre érzékelni képes. Ezen a módon a kacsacsőrű emlős képes ”rárepülni” táplálékára.Ősmaradvány- leletek azt bizonyítják, hogy ez az állat igen hosszú ideje létezik, a dinoszauruszok idején is élt már.Minden jel szerint vidáman elvan a forró trópusok párájában éppúgy, mint Tasmánia magashegységeinek télen befagyott tavaiban a jég alatt úszkálva.(Forr: Vad Ausztrália)

 A röpképtelen sisakos kazuár az őserdő egyik legérdekesebb madara. Kihegyezett fekete tollai, arcának és nyakának különleges kék bőre, élénkvörös toroklebernyegei, s a fején bukósisakként meredező szarubúbja bizarr külsőt kölcsönöz neki. Emellett félelmetes is, mert erős lábaival fájdalmas rúgásokat tud kimérni, amit még veszélyesebbé tesznek lábujjának tőrszerű karmai, a madár viselkedése pedig ugyancsak illik fegyverzetéhez. Ha egy kazuárt sarokba szorítanak, akkor az támadni fog. Egymással szemben sem sokkal figyelmesebbek: szívesebben vannak egyedül, és elijesztik, messze üldözik az idegent. Van azonban a hímeknek egy gyengéd oldaluk is: amikor a nőstény lerakta a tojásait, a hím útjára engedi, hogy új párt keressen magának, és ő kotlik tovább a tojásokon hét héten keresztül, amely idő alatt enni vagy inni szinte alig hagyja el a fészket. Aztán szeretettel gondoskodik a fiókákról akár egy évig is, tollai alá veszi őket, megmutatja nekik, mi az ami ehető, sőt nagyobb gyümölcsöket falatnyi darabokra aprítja. A hím mindenkor éberen figyel a veszélyre, és elüldözi a ragadozókat. Ám ennek a gyengéd szülői gondoskodásnak is véget kell érnie valamikor. Amikor a fiatalok már körülbelül egyévesek, apjuk újra a régi lesz, agresszívvá válik utódaival szemben, és elüldözi őket az erdőbe.

Keleti eredetű, évszázadok óta termesztett táplálék -és gyógynövény.Nagy terjedelmű fává fejlődik. A tavaszi virágzásból ősszel és télen érleli a gyümölcseit, amelyek meglehetősen nagy méretűek, 1-3 kg-ot is elérhetik.

A citromsárga, vastag húsú termésekben magok ritkán fejlődnek. Húsa savanykás ízű, nem leveses. A termés 10-20 ujjszerű részre tagolt, egy kéz ujjaira emlékeztetnek. Lekvárnak és teának kiváló.

Nevét az ivarérett példányok fekete csíkokkal tarkított vörösesbarna nyaki tollazatáról és gesztenyeszínű begyéről kapta.
A vörös gém jóval karcsúbb rokonánál, a gyakori szürke gémnél, csőre és nyaka pedig vékonyabb és hosszabb. A madár átlagos testhossza 78-90 centiméter között mozog, míg szárnyfesztávolsága elérheti a 120-150 centimétert is. A nap nagy részét a sekély vízben mozdulatlanul állva tölti, várva, hogy felbukkanjon a zsákmány, amire villámgyorsan lecsaphat. Elsősorban rovarokkal, halakkal, kétéltűekkel táplálkozik. A szürke gémhez viszonyítva félénk, a sűrűbb nádasokat kedveli. Ritkán hallható hangadása a szürke géméhez hasonló, bár magasabb hangfekvésű, recsegő kiáltás, egy-egy hangos, rezgő „krank”. Felszálláskor és a fészken ülve „kar-kar-kar” kiáltást hallat.
Kora ősszel indul Afrikába, majd tavasszal tér vissza fészkelni Európába. Magyarországon az állomány 900-1500 pár közé tehető. Elsősorban a Tisza-tó és a Felső-Tisza nagy nádasaiban, a Körösök és a Duna alföldi szakasza mentén , a Dunántúlon elsősorban a Kis-Balaton és a Fertő, Velencei –tó vízimadara.

A Plumeria, más néven Frangipani, , a Karibi-térség, Dél-Amerika és Közép-Amerika meleg trópusi területein őshonos fafajta. A trópusokon a tíz méter feletti magasságot is elérheti.
A trópusok egyik legszebb virága, illatos fehér, rózsaszín, piros virágaiból fonják a híres hawaii virágfüzért. A jobb fül mögé tűzött virág azt jelzi: „még szabad vagyok”, a bal oldal jelentése: „már elígérkeztem”. A virágok pártacimpái propellerszerűen csavarodottak. A növény pozsgás vaskos törzse, hosszúkás, lándzsás levelei már önmagukban is pompás, egzotikus látványt nyújtanak.
Minden része bőséges tejnevet tartalmaz. A frangipani- egy rövid, levéltelen időszak kivételével- csaknem egész évben virágzik.

1, 5 - 2 méter magas lilásrózsaszín virágú lombhullató cserje.
Fő díszértéke a fénylő lila bogyói, melyek a vesszők teljes hosszában láthatók.
Apró bogyói októberben érnek. Amikor a növény levelei lehullottak a színes gyümölcsök nagyszerű csoportokban keltenek feltűnést, kelletik magukat.
Napos, vagy félárnyékos helyet kedveli, nedves, vagy száraz talajba egyaránt ültethető, de napos helyen több bogyót termel.
A növény Kínából származik. Emile Marie Bodinierről nevezték el (1842-1901), egy francia misszionáriusról, aki elsőként hozta el ezt a bokrot Európába.

Ausztrália egyik legismertebb és legrokonszenvesebb madara.(kokaburának is nevezik) A kontinens keleti és déli részén él. A jégmadarak családjához tartozik, ezért a többi jégmadárhoz hasonlóan a feje viszonylag nagy, nyaka pedig rövid, legnagyobb a jégmadarak között. Alapvetően békés madár, de ha küzdelemre kerül sor, azt meglehetősen furcsán teszi. A madarak megragadják egymás csőrét, majd megpróbálják azt kicsavarni, megtekerni, így fitogtatják erejüket. A vesztes előbb-utóbb leesik a földre, és mint aki jól végezte dolgát, szépen elszáll. Legszívesebben víz közelében él. Nagyon jó hangutánzó, nevét jellegzetes, emberi nevetésre hasonlító hangjáról kapta, melyet kora reggel és kora este hallat.Többnyire 10 méter magasra rakja a fészkét a fák odvába. 2-4 fehér tojását 24-26 napig költi. A madarak egyéves korukban érik el az ivarérettséget. A fiatal madarak körülbelül 30 napos korukban repülnek ki, de a szülőkkel maradnak még egy évig és segítenek felnevelni a következő fészekaljat.

Csaknem egész Ázsiában és Afrikában elterjedt növény, de ma már Európában is termesztik. Koronásliliomnak is nevezik.A növény – elsősorban a gumójában- ugyanazt a mérget tartalmazza, mint a hazai őszi kikericsünk. Több fajtája is van , de a legkedveltebb az itt látható, melynek a lepellevelei hullámos élűek, alul zöldek, majd sárgák, a felső részükön pedig pirosak.

Az nagy, lekerekített szárnyú  Apolló-lepke jellegzetes hegyvidéki faj. A lepke szárnyfesztávolsága 5-7 centiméter. Feketén vagy szürkén pettyezett, törtfehér szárnyain feltűnő, fekete gyűrűs, piros „szemfoltok” találhatók.( a kis Apolló-lepkének nincs piros foltja) A szárny széle áttetsző.
A varjúháj és a kövirózsa leveleivel táplálkozik. A lepke harmatot és nektárt iszik.  Eléggé lusták, ezért táplálkozás közben vagy a reggeli és délutáni napozáskor jól megfigyelhetők. Kifejlett lepkeként néhány hétig él.

Kicsi, zömök, rövid lábú, hosszú szőrű kutyaféle. Magányos, éjszakai állat, a kutyafélék között kivételnek számít, mert téli álmot alszik. Dús bundájának a színe az okkersárgától a feketéig változhat, a szemétől a torkáig fekete álarc húzódik, pofája fehér, lábai feketék. Szőrméje miatt telepítették be K-Európába az 1930-as években, ahonnan szinte az egész kontinensre szétterjedt. Magyarországon is találkoztak már nyestkutyával. 2006-ban Nyíregyházán fogtak be egyet az Állatbarát Alapítvány munkatársai.

A papírsás (cyperus papyrus) Afrikából származik. Sekély vizekben és vízpartok környékén él. Ez az a növény, amelyből Egyiptomban már 5000 évvel ezelőtt papírt állítottak elő. Ehhez a szár belét csíkokra vágták, majd rétegesen egymásra tolva lepréselték és megszárították. Ezenkívül számos egyéb tárgyat is, például kosarat, csónakot és még cipőt is készítettek belőle.
A növény szárai tompán három élűek, 2-5 méter magasra is megnőhetnek, és egészen fenn fejlesztenek ernyőszerű csomókban vékony, zöld, összetett füzérvirágzatot hordozó ágakat Virágai aprók, kis füzérkékben állnak, amelyekből 12-40 alkot egy-egy 1,5-3 cm hosszú füzért.
Termése hosszúkás, 3 élű, kb. 1 mm hosszú 0,5 mm vastag szemtermés.

Éles csőrű, kevésbé feltűnő, kicsi madarak. A sivatagos völgyek és bozótosok, főként a mesquitocserjék lakói. A bokrok külső ágain csüngve a levelek fonákját kutatják rovarok után. A költés idejét leszámítva magányosan élnek. A fiatalok feje nem sárga. és nincs barna szárnyfoltjuk sem. Gömb alakú fészküket tövises ágakból bokrokra vagy alacsonyabb fákra építik. USA déli részén és Mexikó északi részén élnek.

A tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus) vékony, kúszó szárú törpecserje, amely a XIX. században még a Dunántúlon is megtalálható volt. Napjainkban már csak az Észak-Alföld tőzegmohalápjain (például Csarodán) és a Mátra egy kis területén él.  Védett faj.
Levélfonákja kékes árnyalatú, virágai rózsaszínűek, négyszirmúak.

A tőzegáfonya gyógyító hatásáról:

www.patikamagazin.hu/index.php

Fekete-fehér tollruhájuk miatt már messziről láthatóak. Erős csőrükkel gyümölcsöket és nagyobb rovarokat esznek. Rendszerint párokban élnek erdőszéleken, tisztásokon. Csésze alakú fészküket a harkályok odújába vagy más üregbe építik egy- egy levélhalomra. Dél-Amerikában élnek.

A Chamarel Színes Föld különleges geológiai képződmény Mauritius szigetén. A lágyan hullámzó dombvidéken a talajrétegek markánsan eltérő színűek. A helyiek „hétszínű földnek” nevezik, s ez a hét árnyalat (vörös, barna, lila, zöld, kék, bíbor, sárga,)napkeltekor a legfeltűnőbb. Ezen a kis területen a felszínt vulkáni hamu, földpátok és vasérc borítja. A természeti jelenség- a holdfelszínre emlékeztető táj- kialakulását különböző mértékben lehűlt kőzetek eróziójának tulajdonítják. A hamu azért is különleges, mert egymással nem vegyülő alkotórészekből áll. A színes földmintákat üvegcsövekben árusítják a helyszínen. Furcsa módon, az ezekben összekevert, eltérő színű földfajták néhány nap múlva ismét elkülönülnek egymástól.

A Fülöp-szigetek részét alkotó Bohol egyik részét alacsony, szabályos kúp formájú alakzatok tarkítják, melyeket Csokoládé-hegyeknek neveznek. Felszínükön durva szálú gyep található, mely az esős időszak alatt zöld, de február és május között a száraz időszakban megbarnul, így kapta a vidék a nevét. A dombok Bohol középső részén, egy mészkőfennsíkon egymáshoz közel állnak. Eredetüket homály fedi, mert a világ semelyik más mészkőképződményéhez nem hasonlítanak, például nincsenek bennük barlangok. A jelenleg is elfogadott magyarázat szerint a felszínt az esők eróziója koptatta ilyenre. A helyi legendák másféle megközelítést választanak. Az egyik szerint mérges óriások hajigáltak sziklákat egymásra, de végül kibékültek és távoztak, a köveket otthagyva, ahova estek azok. A másik történet Arago óriást idézi fel, aki szerelmes lett egy halandóba, és elrabolta a lányt, de a lány hamarosan meghalt. A Csokoládé-hegyek Arago óriás könnycseppjeiből keletkeztek.