A TERMÉSZET VILÁGA

Jégszobrok és katedrális méretű üregek labirintusa építi fel az Eisriesenweltet, Európa legkiterjedtebb méretű jéggalériáját. Salzburgtól délre, a Tennen-hegység gyomrában rejtőző barlangot 1879-ben fedezte fel Anton Posselt-Czorich, majd feltárását Alexander von Mork folytatta 1912-ben. Mork fedezte fel a „jégóriások világát" is, amely legalább 40 km hosszan terjed ki a föld alatt. A barlangok 1500 méterrel a tenger szintje fölött helyezkednek el, így az összes befolyó olvadékvíz vagy csapadék hamarosan megfagy bennük. Az üregek a szokásos cseppkő sztalaktitok és sztalagmitok helyett szokatlan jégalakzatokat, úgynevezett jégorgonákat és jégkápolnákat rejtenek magukban. A járatokon jeges huzat söpör végig, így a falakat is csillogó zúzmararéteg fedi.A bejárat is elképesztő méretű, 20 méter széles és 18 méter magas, úgyhogy tekintélyes távolságból is jól észrevehető. A barlang legnagyobb ürege 60 méter hosszú, 30 méter széles és 35 méter magas.

Trópusi liánnövény. Tél vége felé virágzik, pillangós virágzatokat fejleszt. A virágokból hüvelyek fejlődnek, melyek ha megérnek, felnyílnak, viszont a magok nem potyognak ki belőlük, hanem sokáig a növényen maradnak. A magok nagyon dekoratívak, félig koromfeketék, félig korallvörösek.

Toxalbumin nevű fehérje található a magjaiban, mely csak a vérbe jutva veszélyesek, amúgy ártalmatlan növény.
A magoknak egyforma a mérete és a súlya is, ezért drágakövek és nemesfémek méréséhez használták.

1 szem bab= 1rati=1/10 g

Terméséből régen készítették a rózsafüzért is. Többi népi névváltozata is van: imádságfa, a Dunántúlon: imádságbokor, miatyánkborsó, könyörgőbokornak is nevezik.

A Devil’s Marbles Ausztráliában látható. Az őslakosok szentként tisztelték ezeket a gömbölyű gránitgolyókat. Ezen a vidéken száraz és forró a levegő, nagy a különbség a nappali és az éjszakai hőmérséklet között. Az olyan kőzeteket, mint a gránit a hő feszíti, rongálja. A gránit mállásakor gyakorta gömbölyű formák jönnek létre, és a fokozatos gömbölyödés szabályos formákat hoz létre, mint itt is.

 Az apró, verébszerű telepes szövőmadarak hazája Dél-Afrika belseje. Különös szokásuk, hogy fészkeiket együttesen építik, közös fedél alá. Egy-egy csoporthoz akár 300 madár is tartozhat. A fészkek olyan szorosan helyezkednek el egymás mellett, hogy amikor teljesen készen vannak, az egész egyetlenegy nagy fészeknek látszik, amelynek alján sok kerek nyílást látunk. Ezeket a fészkeket a következő költéshez nem használják fel, hanem az új fészkeket a régiek alá függesztik, úgy, hogy a régi fészkek alkotják az újak közös fedelét. így aztán a fészek évről-évre nő és persze mindig nehezebb is lesz, míg végre súlyával az ágát le nem töri s mindenestül le nem zuhan. A megfigyelők azon a nézeten vannak, hogy a madarak  ezzel a különös fészeképítéssel a sokféle ragadozó ellen védekeznek.

A Bahamák nyugati végén fekvő Bimini- szigetcsoport rendkívüli víz alatti jellegzetességeiről híres: ezek a Bimini-fal és a Bimini-út A „fal” 400 méternyire fut a parttól az óceánfenék drámai zuhanását követve. A Bimini-út az öböl északi csücskétől 300 méternyire húzódik a Paradise Pointtól. Ezen „út” eredete sok splekuláció tárgyát képezte, beleértve azokat az állításokat is, hogy az Atlantisz elveszett városának része.

Az „út” hatalmas szögletes mészkőtömbökből áll, melyek annyira szabályosnak tűnnek, hogy csábító a feltételezés: ember készítette őket, noha szinte biztos, hogy természeti alakzat. Összetételükben nagyon hasonlók a terület parti sziklaalakzataihoz, amelyek hajlamosak négyszögletes tömbökre töredezni, de azt még mindig nem tudja senki, hogyan kerülhettek 5 méterre a víz alá.

Ősszel virágzik, tavasszal pedig leveleket hoz és termést érlel. A talajoz közel, 2-4 sötétzöld, fényes, széles-lándzsás, ép szélű levél fejlődik. Rózsaszínű, lilás, ritkán fehér , 6 leplű virágai hosszú csőszerű kocsányon ülnek. A lepellevelek egyformák, a portokok sárgák. A húsos, sokmagvú, 3 rekeszű tok a levelek védelmében fejlődik. Európa nagy részén megtalálható. Hazánkban elég gyakori virág. Nedves réteken, legelőkön, nyílt erdőkben él. Őszikének is nevezik.Mérgező növény.

 Zömök fejű, domború hátú, vaskos csőrű, nagy testű madarak. Tollruhájuk pézsmaillatú. A gácsérok csőre alatt nagy, korong alakú bőrlebernyeg csüng le. Kisebb vízi állatokkal, rovarokkal, békákkal táplálkoznak. Ritkán hagyják el a vizet, nehézkesen járnak. Fészküket vízi növények közé, ritkán kidőlt fák közé építik.
Dél- Ausztráliában élnek.

A földimalac az ásó emlősök egyik legerőteljesebbje. Háta jellegzetesen görbült, orra, füle és farka hosszú és elkeskenyedő. Ritkás, tüskeszerű a szőrzete.

Gyorsan és hatékonyan ás  elülső karmos lábát használva, hátulsó lábával pedig a kiásott földet távolítja el. Járatai néha kiterjedt hálózatból áll, mások rövidebbek és csak ideiglenes búvóhelyként szolgálnak. Mindig fejjel előre hagyja el az üregét.

Elülső lába segítségével töri fel a termeszvárakat és a hangyabolyokat. Az orrnyílásai körüli szőrcsomók hatékonyan szűrik ki ásás közben a port. Afrikában a Szaharától délre élnek.

A bors az egyik legismertebb fűszerünk. A görög-római idők óta óta Európában ismert.
Hazánkban csak a középkorban kezdett elterjedni a királyi és főúri konyhákban.

 Fekete bors esetében borsszemeket zölden, még éretlenül szedik le, és néhány napig fermentálás céljából állni hagyják. Ezután szétterítve addig szárítják a napon, ameddig a szemek meg nem ráncosodnak és barnásfeketére nem sötétednek. Ez a legcsípősebb változat.

A zöld borsnál még zöld, éretlen bogyókat megszárítják, vagy sóban, illetve ecetes-sós lében konzerválják. Ennek aromája a legintenzívebb, de szinte egyáltalán nem csípős.

A fehér bors: borsszemeket röviddel a pirossá érés előtt szedik le a cserjéről. A kis bogyókat zsákba teszik, és nyolc napig vízben áztatják, majd eltávolítják bőrüket és kiteregetik őket. Ha megszürkültek, ismét megmossák, majd addig szárítják őket a napon, amíg sárgásfehérek nem lesznek. Kevésbé csípős és a fekete borsnál enyhébben aromás, zamatos.

A piros bors - vagy rózsabors Braziliában, Peruban őshonos borsfa termése.

A Mendenhall- gleccser csupán egyike a délkelet-alaszkai Juneau-jégmezőt alkotó 38 gleccsernek. Ez a hatalmas jégtakaró 3885 km területet fed le. John Muir természetbúvár a Mendenhallt Alaszka egyik legszebb gleccsereként írta le. Ráadásul ez a legkönnyebben hozzáférhető: autóúton csupán 21 km-re fekszik Juneau-tól. E vidék óceáni éghajlata kiadós havazásról gondoskodik, mely évente meghaladja a gleccserre hulló 30 km-t. Az összetömörödött hó idővel jéggé alakul, és így megújítja a gleccsert. Az összes gleccserhez hasonlóan a Mendenhall is állandó mozgásban van: a jégfolyó 1646 m-t csúszik le a Parti- hegységen mintegy napi 60 cm-es sebességgel csiszolva az aljkőzetet. E lenyűgöző gleccser jegének 250 évbe telik, amíg a gleccser tetejéről eljut a 21 km-rel távolabb található Mendenhall-tónál lévő végéig. Itt háztömbnyi méretű, hatalmas, kék jégdarabok törnek le hirtelen és váratlanul a gleccser széléről és zuhannak a vízbe. A tó óriási, úszó jéghegyeiről nevezetes. A gleccser a végénél több mint 60 méter vastag, ebből több mint 30 méter nyúlik a víz fölé, további 30 méter pedig a víz alá.
A gleccser a nevét Thomas Mendenhallról, egy jeles tudósról kapta, aki a Kanada közötti nemzetközi határ felméréséért felelt.

A mandragórának évszázadokon át mágikus erőt tulajdonítottak. A gyökerét övező rejtélyek 2000 évre nyúlnak vissza. Azt tartották róla, hogy nappal nem látható, de éjjel ragyog, csak az akasztófa árnyékában nő, halálos sikolyt hallat, ha kihúzzák a földből, ezért aztán csak a kutyáknak szabad kikaparni a földből.

A 16. század végén már vitatni kezdték titokzatos erejét. A titok valóban a mandragóra gyökerében rejlik, sok, erős alkaloidát tartalmaz, és a mai ismereteink alapján azt mondhatjuk, hogy a növényt valószínűleg hatékonyan alkalmazták nyugtatónak és kábítószernek. Hatóanyagai valóban megszüntetik a fájdalmat, érzéktelenné tesz különböző testrészeket. Ma már nem számít jelentős alkaloidaforrásnak.
A Földközi-tenger környékén nagyon szétszórtan még fellelhető.

 A Thompson- végzetcserje Nyugat-Afrikából, Kongóból származó kúszónövény. Hazájában még több méter magasra is képes felfutni. A virágok fehér, felfújt csészéjűek, pártájuk karmazsinvörös. Virágzása már áprilisban megkezdődhet, és augusztus végéig is eltarthat.

Erőteljes növekedésű, csavarodó szárával kúszó, felfutó, gumós, kétlaki növény. Szórt állású, fényes, élénkzöld levelei szív alakúak, hosszú nyelűek, ép szélűek.

Zöldessárga virágai mindössze 3-6mm átmérőjűek.

A húsos, piros bigyók még az ősz végén, tél elején is díszítenek. A növény mérgező. Európa nagy részén megtalálható, hazánkban azonban csak szórványosan. Erdőkben, cserjésekben él, de az alföldeken is találkozhatunk vele.

A kakukkfélék e hosszú lábú képviselője tud repülni, idejének nagy részét mégis a talajon tölti. Rövid távon több mint 30 km/h sebességet is elérhet. A sivatagban sétálva és szaladgálva igyekszik felzavarni a lehetséges áldozatokat: gyíkokat, kígyókat, madarakat, kisemlősöket, Bármit fog, erős, hegyes csőrének csapásával öli meg.

A ragadozók elől futva menekül: hosszú farkát kormánylapátként jobbra –balra mozgatva cikázik tova.

Erőteljes felépítésű, gesztenyebarna hátú madarak. Rovarokkal táplálkoznak. A párok saját vadászterületükön élnek, és csak vonulás előtt verődnek csapatokba. Fészkükeket öreg fák odvaiba vagy partszakaszok üregeibe rakják. Európa egyes részein és Észak- Afrikában költenek. Télen Dél-Afrikáig vonulnak. Hazánkban rendszeresen fészkelnek.

Lilás színű mellük, fecskékhez hasonlatos villás farkuk jellegzetes. A ligetes szavannák és a nyílt, száraz erdőségek lakói. Nagyobb rovarokat, pókokat, esetenként kisebb hűllőket és madarakat zsákmányolnak. Csak a legmelegebb déli órákban hagyják el leshelyüket és vonulnak árnyékba. Harcias, lármás, harsányan rikácsoló madarak. Fészkük korhadó fák odvába rakják. (de termeszvárba vájt odú is lehet)
Etiópiától Kelet –Afrikán  és Angolnán keresztül Dél- Afrika északi részein élnek.

A naspolya terebélyesre megnövő, lombhullató fa.Fehér virágai egyesével állnak. Tavasz végén, nyár elején nyílnak.

Termése kb.3 cm, tetején az elszáradt csészével. Ehető, de csak akkor finom, ha a dér megcsípte.

A különböző díszalmafajoknak számos hibridje, nemesített változata ismert. Virágainak vagy terméseinek, esetleg mindkettőnek nagy a díszítőértéke. Rendszerint kicsi, de terebélyes, 6-8 méteres fává fejlődnek. Tavasz végén vagy nyár elején virágoznak.

Kína északnyugati részén húzódik, háromszor akkora területen, mint Magyarország.A sivatagot évezredek óta tartózkodó tisztelet övezi a helybéliek körében. A "Takla Makán" ujgur eredetű szó, jelentése: "a hely, ahonnan élők nem térnek vissza".

A Takla Makán Földünk legnagyobb futóhomok sivatagja. Területének nagyjából 85 %-át a mozgó homok uralja. A futóhomok dűnék többnyire 100-150 m magasak, de a legmagasabbak közülük elérik a 200-300 m-t is.

A sivatagi homokvihart Makra László így írja le:  „… újból útra kelünk, megélénkül a szél, majd óriási vihar kerekedik. Nagy hirtelen föltekerjük a kocsi ablakait. Még éppen időben, mert a szél olyan erővel kavarja, sodorja a homokot, port, hogy szinte már látni sem lehet. Előbb lassítunk, majd végképp meg is állunk. Hiába vagyunk az autóban körbereteszelve, a finom homok mindenen áthatol. Csendesen szüremkedik befelé, majd lassan, megadóan ülepszik, finom takarójával beborítva a teljes kocsibelsőt. A por még ebben a zárt térben is bekerül szemünkbe, orrunkba és korcog a fogunk alatt. A vihar óriási homok- és portömeget szállít. A kövér homokszemek és apró kavicsok sűrűn kocogtatják a Toyota karosszériáját. A vihar csak jó óra elteltével csitul, de a finom por még napok múltán is benne van a levegőben - igen lassan ürül ki belőle.”

Őshazája Dél-Amerika északi része. A törzsön a korona alatt sok, levéltelen oldalág fejlődik, rajtuk nagy, rózsapiros virágokkal és ágyúgolyóra emlékeztető termésekkel. A fa kb. 35 méter magasra is megnő. Az év folyamán levelei többször is lehullanak. A fán szinte egész évben látható a csupasz ágakon virág az „ágyúgolyó” termésekkel együtt.A virágok éjszaka intenzív, édeskés illatot árasztanak a megporzó denevéreket csalogatva. A termések kb. 15-24 cm átmérőjűek, kemény a héjuk, a terméshús kásás, benne sok a mag.
Többnyire parkokban látható. A termése emberi fogyasztásra nem alkalmas.

A namíbiai Spitzkoppe különleges, gránitból álló” szigethegység”, amely minden előzmény nélkül emelkedik ki Damaraföld déli részének kavicsos síkságából.

Maga a hegy kb. 700 millió éves. Bármilyen furcsa is belegondolni, de tény, a Spitzkoppe a föld alatt keletkezett, miközben a környező felszín fokozatosan lepusztult, s a csúcsa a jelenleginél is magasabb volt.

A Kárpát- medencében mocsarakban, nádasokban mindenfelé előfordul, de nem túl gyakori madár. Hossza mintegy 70-80 centiméter, a valóságban azonban jóval kisebbnek látszik, mivel rendszerint gubbasztó testtartásban látható.  Békákat, halakat, gőtéket, gyíkokat, madárfiókákat, ízeltlábúakat, ősszel és télen kis rágcsálókat is fogyaszt. Vonuló madár, általában március elején érkezik és október közepén távozik. Meleg vizű kifolyók, egyéb, be nem fagyó vizek mellett egyes példányai – gyakran kisebb csoportokban – áttelelnek. Vonulás előtt nem gyülekezik csapatokba. Telelőterülete a Földközi-tenger partvidéke, főként az észak-afrikai partok. Költéskor hallatott hangja, melyről nevét is kapta, jellegzetes mély, búgó, kéttagú bömbölés, mint a távoli ködkürt. Néha kilométernyi távolságra is elhallatszik. Repüléskor a gémfélékre jellemző érdes, „kuah”/„kuou” kiáltásokat hallat.
A bölömbika Magyarországon fokozott védettséget élvez.
Eszmei értéke 100 000 forint.

Átlagos testhossza 25-27 cm. Csőre 6-7 cm. Barnás tollruhája, kiváló rejtőszínt biztosít, fűvel és sással borított környezetében. A csőr, a cikcakkos felröppenés, az eközben hallatott, jellemző „csrek” „kreecs”, valamint a szárny vékony, fehér szegélye jó azonosító bélyegek. Gerinctelen állatokkal, gilisztákkal és csigákkal táplálkoznak, melyet a földön, vagy a sekély vízben keresgélnek. Magyarországon rendszeres fészkelő madár, márciustól-novemberig tartózkodik hazánkban.  Ősszel délre vonul, eljut Dél-Amerikába és Afrikába is. Fészkelő helyén folyamatos „csip-ír”- „csip-ír” hangon szól. Nászrepülése közben farktollaival adott mechanikus hangja, a „mekegés”.

Hévíz városa Zala megyében, a Balaton dél-nyugati szegletében, Keszthelytől 5,5 km-re fekszik.A hévíz szó a nyelvészek szerint ''folyó, meleg forrást'' jelent, s ilyen értelemben használták ezt a kifejezést már a középkorban is.

A város  4,4 hektáron elterülő tava egy 38 méter mély kráterből (forrásbarlangból) nyeri gyógyító, radioaktív termálvizét. A nagy vízhozamának köszönhetően néhány nap alatt lecserélődik a teljes víztömeg. Az 1970-es években csökkeni kezdett a vízhozam, majd 1988-ra a felére apadt. A közeli bauxitbánya miután csökkentette vízkiemelését, a tó vize ismét visszatért, és elérte másodpercenkénti 420 litert.
A forráskráter aljára először 1953-ban jutottak le búvárok. A fürdőzők 1957-től vehették birtokukba a tavat. 1968-ban a téli fürdő is megnyitotta kapuit. A sokféle betegség ellen hatásos, bonyolult összetételű hévíz egyedülálló a világon. A víz hőmérséklete 35-36ºC. A világ minden tájáról jönnek ide gyógyulni vágyók.

Különös látványt nyújt a tó a téli hidegben , télen sem süllyed 26-29 ºC alá A víz a legkeményebb hideg idején is meleg marad, és nem süllyed 26-29ºC alá , a felszálló pára már messziről „láthatóvá” teszi Hévíz legismertebb nevezetességét.

A Hévíz-tó a Föld második legnagyobb meleg vizű tava, csupán egy új-zélandi előzi meg.
A gyógyvizű tó különlegessége, hogy egész Közép-Európában egyedül itt virágzanak a szabadban a melegvízi tündérrózsák.

Az alpesi növények úgy fejlődnek, hogy megbirkózzanak azokkal a szélsőséges körülményekkel, melyek nagy magasságokban érvényesülnek. A talaj közelében élnek, hogy minél kevesebb szárító, károsító szél érje őket.
A havasi harangrojt, ez a kecses kis virág,  túléli a legrosszabb időjárást is, amely egy vadon élő növényt érhet.