Az inkább növekvő sziklára emlékeztető, semmint növényre hasonlító sörtéstobozú fenyő (másutt simatűjű szálkásfenyőnek nevezik) a leghosszabb élettartamú fa a bolygónkon. A ma élő példányok majdnem 5 évezredet éltek túl barátságtalan környezetben, 3048-3352 méter tengerszint feletti magasságban, a White Mountainsben, a Sierra Nevadától keletre. Az érintetlen, holdbéli tájon fiatal fák tenyésznek, ágaik tüskékbe burkolóznak és gazdag gyantatartalmú, tüskés tobozaik friss fenyőillatot árasztanak. Ahogy idősödnek, az elemek beszedik a vámot: századról századra koptatják, csiszolják, polírozzák a legszívósabb példányokat. Ebben rejlik a fenyők hosszú életének titka: mivel ezek a legkeményebb környezetben, így nagyon lassan nőnek, ennek következtében fájuk rendkívül sűrű. Amikor ezek a famatuzsálemek végül elpusztulnak, lepusztult maradványaik újabb ezer évig vagy még tovább állnak, míg végül a szél és a jég elhordja őket. A fenyők kulcsszerepet játszanak a múltbeli klímaváltozások megértésében. Az élő és az elpusztult fenyők évgyűrűi lehetővé teszik a változások 9000 évre visszamenő összeállítását. A munka úttörője dr. Edmund Schulman volt, aki először figyelt fel a fenyők meghökkentő élettartamára. Mivel az egyik évről a másikra bekövetkező klimatikus eltérések elkülöníthető mintákat hoznak létre a fa növekedésében, amely megfigyelhető a törzs keresztmetszetén, ki lehet következtetni a viszonylagos múltbeli növekedési feltételeket.Schulman fölismerte a fenyők e témában való jelentőségét. Egy kis erdő viseli a nevét, amelyben az első 4000 évesnél idősebbre datált fa található.
Ajánlott bejegyzések: